Az erdõt vastag hó borította. Mélységes csend és kékes ködpára gomolygott. Dermedten roskadoztak a fák szikrázó-fehér prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük.
- Valaki jár az erdõn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdõszélen hatalmas szál ezüstfenyõ lépked, s amerre elhalad, nyomában elindulnak a fenyõfák. Izgatott mozgolódás támadt.
- Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyõcskék.
- Most elindulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nõtt.
- Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyõ a társainak.
- Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyõ.
- Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel sóvárogva a törpe lucfenyõ.
- Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig. Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! - vágott közbe a gõgös fenyõóriás.
- Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni! A menet odaérkezett eléjük. Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetû fa haladt.

- A vezérfenyõ! - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostoklók. Az öregek tudják, hogy minden esztendõben végighalad az erdõn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse õket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyõfán, erõs ágkarjaival intett neki, s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyõ rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek a helyükön maradtak, hadd erõsödjenek még jövõ karácsonyig. S a meleg, barna tobozszempár egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyõt is.

- A kis fenyõ érezte, hogy válik el gyökere a földtõl, s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnõtt egy fejjel. Úgy érezte, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gõgös ezüstfenyõ fölött elsiklott a vezérfenyõ tekintete, s az lehajtott fõvel szégyenkezve áll az út mentén. "Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyõ - hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni..."

- A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdõn túli réten megindultak vezetõjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyõ egyszerre csak úgy érezte, hogy elnehezül a szíve. Hirtelen elõresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyõt:
- Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva, és szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyõ dolgát, hogy o úgy látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.
- Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdõn - felelte halkan a vezetõ, s mélyen, figyelmesen rátekintett.
- De hátha megbánta, és most fáj a szíve... - szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyõfa. A vándorfenyõ fölemelte karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyõ sír.

- Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, és ok egyszerre bólintottak valamennyien. - Akkor itt megvárjuk.
És alig mondta ki, már látták is közeledni az erdõszél felõl, sietõsen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyõt. Olyan magas volt, mint közülük a legerõsebbek. S ahogy elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkor volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívû kis törpefenyõ mellé: válluk épp egy vonalba került.

- Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyõ, és a menet nekivágott az útnak